A legkegyetlenebbek

A kegyetlenség az egyik negatív emberi vonás.

Bár a kegyetlenség minden korban és minden népnél szerepelt valamilyen formában és mértékben, tökélyre a mai Mexikó területén élő indiánok vitték, a Kolumbusz előtti korban.

A közép-amerikai kegyetlenkedések fő vonása, hogy célja elsősorban nem büntetés és nem elrettentés volt, hanem alapvetően minden kifejezetten jó szándékkal történt, az indián istenek kedvéért, a társadalom érdekében.

Míg máshol a kivégzéseknek csak kivételesen volt célja a direkt lassú, fájdalmas, szörnyű halál, itt ez volt az általános.

Az aztékok az egyetlen nép, melynek sikerült már a XV. században elérnie azt a rekordot, amire még 500 évet kellett várnia az emberiségnek. A leghatékonyabb és leggyorsabb nem-háborús tömeges emberirtási technológiát az auschwitzi haláltábor produkálta, ahol 1944-ben elérték a napi 20-ezres kivégzési arányt. Sosem ért el más emberirtás hasonló ütemet és hatékonyságot. Egyetlen kivétellel: az aztékok! Az aztékok a maguk jóval primitívebb módszereivel elérték ezt a számot már a XV. században, sőt egyes források szerint meg is haladták!

A legismertebb azték haláltechnikák: a piramisoknál az élő emberből a szív kitépése valójában kegyes halál volt, hiszen az áldozat másodpercek alatt önkívületbe esett, majd fél percen belül meghalt. Itt a szív felmutatása az ég felé volt a fő pont, így nem volt szükség a szív tulajdonosának hosszú szenvedésére. Úgyszintén a futballhoz hasonló azték labdajátékban a vesztes csapat tagjainak lefejezése is gyors, szinte már fájdalommentes halál volt.

Háborúknál azonban a legjobb harcosoknak harci ruha kellett. A harci ruha más emberek bőre volt. Igen, talptól tetőig ilyen harci ruhát vettek fel a legjobb harcosok. S sok kiváló harcos volt. Mindnek friss ruha kellett minden csatához. A ruha akkor volt igazán jó minőségű, ha élő emberről hasították le, az azték “szabók” feladata volt, hogy megszabadítani az áldozatot teljes bőrétől, hogy végig életben maradjon. Csak a legjobb szakemberek tudtak úgy megnyúzni egy élő embert, hogy az ne haljon meg a folyamat alatt.

Nagyobb építkezéseknél az alapkő felavatása, majd a kész épület használatba helyezése is minden esetben emberáldozattal járt. Jellemzően kisebb épületeknél százával, nagyobbaknál ezrével áldoztak fel embereket. A legnagyobbaknál tízezres volt a nagyságrend. A mai Mexikóváros területén létezett legnagyobb templom felavatása Amerika felfedezése előtt 5 évvel történt, s az egy hétig tartó felszentelés alatt majdnem 100 ezer ember szívét tépték ki a templom lépcsőin. Az emberi maradványok látványa annyira megdöbbentette a spanyol hódítókat, hogy spontán módon lerohanták az épületet és a földig rombolták az azték birodalom meghódítása után. Ma csak a romjai láthatóak.

A közönség részvétele fontos volt minden ilyen eseményen. Egy részről a közönség apró éles kőkésekkel saját testén is kis sebet ejtett, hogy vért hullasson a földre, így jelezve, hogy részt vesz maga is az áldozadtadásban. Más részről a megölt áldozatok puszta kézzel való feldarabolása és a nyers húsból való evés része volt minden ünnepségnek. A legkíválóbb ifjak – fiúk és lányok vegyesen – különleges előjoga volt, hogy elsőkként ők jutottak a piramisokról ledobott hullákhoz ill. még haldokló áldozatokhoz.

A helyi népünnepélyek alatt történt azonban a leghihetetlenebb emberáldozat. Ilyenkor csak néhány embert áldoztak fel, de kivételes kegyetlenséggel. Máglyán égették meg a kiszemelt áldozatokat. De ne gondoljunk az európai máglyákra. Az európai máglyákon a halál 5 és 45 perc között következett be, a máglya típusától függően. A direkt hosszú halált célzó máglyák esetében is legfeljebb 45 percig szenvedtek az elítéltek. Az aztékok ezt kinevették volna, szinte fájdalommentes eutanáziának tekintették volna. Az aztékoknál ugyanis a máglyahalál legalább két napig, de sok esetben 3-4 napig tartott.

Az azték máglya ugyanis nem egy nagy farakás volt, hanem inkább egy kerti hússütő alkalmatosság. Az áldozatokat forgatták, benyomták a tűzbe, majd kihúzták, alaposan ügyelve, hogy ne veszítsék eszméletüket egyetlen pillanatra sem. Aztán lassan perzselték őket minden oldalról. A félig sült élő áldozat ujjai nagy csemegének számítottak. A falu kisgyerekeit a tűz közé terelték a falu vezetői, s a gyerekek egyenként törték le az áldozatok ujjait, majd azokat szopogatták, lerágva a húst a csontról. Eközben az egész falu énekelt, táncolt, ünnepelt. Aztán a felnőttek egyenként törték el a perzselődő áldozatok csontjait, levágták a fült és az orrot. Egyedül a férfiak nemi szervét nem vágták le, s a nők nemi szervéhez sem nyúltak, mert ez számított a legértékesebb résznek, s ez a rész az isteneké volt, azaz a tűzben kellett elégnie. Ez már a második nap vége felé zajlott, természetesen az áldozatok éltek még ekkor.

Az eszméletét vesztő áldozatot teljesen eltávolítottak a tűztől, megitattak vízzel és a kakaóval, hogy visszanyerve eszméletét ismét be lehessen tolni a lassú tűzbe.

A legértékesebb áldozatnak az számított, ha az áldozat üvöltött, sírt, ugyanis a hit szerint az isteneket ez különösen kielégítette. A csendben tűrő áldozatot nem tartották sokra, ezt az emberáldozat megcsúfolásának tekintették. Az ilyeneket a legtöbb esetben gyorsan megölték, mint értékteleneket.

A kisgyerekeket nagy becsben tartották az aztékok. Ez nem azt jelenti, hogy őket nem áldozták fel. Egy átlagos családban 7-8 gyermek volt, s harmaduk áldozatként végezte sorsát. A szerencsés azték gyerek valamilyen testi hibával született, ugyanis a “hibás” gyereket nem lehetett feláldozni, ez ugyanis megharagította volna az isteneket. Már egy apró folt a testen elég volt ahhoz, hogy a gyerek hibásnak minősüljön. A legszebb gyerekeknek azonban nem volt menekülés, ők minden esetben áldozatként fejezték be életület, jellemzően 5 éves korukban vagy korábban.

A gyermekáldozás szinte humánusnak nevezhető. A kiszemelt gyermekkel bódító gyógynövényes italt itattak, majd egy hatalmas kővel fejbe vágták, rést ütve a kopnyán. Aztán magzati testhelyzetbe állítva rongyokba csavarták őket, s barlangba vagy hegycsúcsra temették őket.

Kik voltak azok a szerencsések az azték társadalomban, akiknek nem kellett rettegniük, hogy valaha is áldozatok lesznek bármilyen formában. Ezek a kékszeműek és a fehérbőrűek voltak. A kékszeműség az indiánoknál szinte nem létezik, csak egyes genetikai deformációk esetében fordul elő. Tehát nagyon-nagyon ritka volt az ilyen ember. A fehérbőrűség szintén nagyon ritkán fordult elő, jellemzően albinóság formájában. Az ilyen emberek gyakorlatilag emberi formát öltött isteneknek számítottak.

Képzelhetjük, hogy milyen megdöbbenést okozhattak a spanyol hódítók, amikor a XVI. század elején először megjelentek a mai Mexikó területén. Csupa fehér ember, ráadásul egyharmaduk még kékszemű is. Az egyes falvak tömegesen és harc nélkül hódoltak be a jövevényeknek. A spanyolok ellen kiküldött harcosok tömegesen dezertáltak, nem voltak hajlandók az isteni emberek ellen harcolni. Majd pedig miután az azték uralkodó is meglátta, hogy hogyan néznek ki a hódítók (bár vezetőjük Hernán Cortés “csak” fehér volt, de barna szemű), elutasította a harcot, pedig az aztékok tízezerszeres túlerőben voltak a spanyolokkal szemben. Ahhoz, hogy a azték állam hivatalosan is megszűnjön még 40 év kellett, de ekkor már a gyakorlatban egy spanyol bábállamként működött.

A kereszténység elterjesztése is hihetetlenül gyorsan ment. A régi vallásokat gyorsan elfelejtették az emberek, hisz az isteni küldöttek vallását elfogadni dicső tettnek minősült. Alig 50 éven belül Mexikó legtávolibb zúga is katolikus lett. S mind a mai napig a mexikói indiánok szigorúan katolikusok (Mexikó lakosságának kb. 35 %-a indián).

Mi maradt a régebbi kegyetlen szokásokból? A halottakhoz való kultuszt nem tudta a kereszténység eltörölni. Manapság is a temetés számít a legnagyobb ünnepnek minden mexikói indián családban, sokkal nagyobb ünnep ez, mint akár a születés, akár a házasság.

A véres szokásokat a katolikus papok betiltották, de az indiánok örömmel vették át a kereszténységben megtűrt állatáldozatot, a húsvéti bárány leölését, mely Európában már az ókorban sem volt általános. Valamint megmaradt az emberi vér fontossága. A katolikus zarándoklaton a földön térdepelve haladó, térdét véresre horzsoló hívő Európában inkább anomáliának számít, míg Mexikóban szinte szerves része a szertartásnak.