A világ legaljasabb lényei a tornatanárok, náluk csak az edzők rosszabbak. Erre 10 évesen eszméltem rá - meséli Hanna.
A tornanárok a gyerekeket lelkileg kínozzák, nevetségessé teszik a gyengébbeket, s körülveszik magukat a legerősebbekkel. Közben még népszerűnek is gondolva magukat, azon az alapon, hogy “a gyerekek szeretik a mozgást”.
Hetente kétszer úszni vittek minket az iskolából. Kaptunk egy edzőt. Nyugdíjas tornatanár volt, aki a világ iránti gyűlöletét rajtunk élte ki. Legrosszabban a gyengébb fiúkkal és a lányokkal bánt. Az erősebb fiúkkal nem mert ujjat húzni, ez is mutatta jellemét: már a 10-11 éves fiúktól is félt. Ő ezt saját magának úgy adta be, hogy az erős fiúk jók, ezért kell kevesebbet foglalkoznia velük. Valójában persze csak rettegett tőlük.
- Csak derékig ér a víz – mondta, – ugorjatok bele -, s valóban csak derékig ért, a magasabb gyerekek derekáig.
Követelte, hogy merüljünk a víz alá 15-20 másodpercre, úgymond, fejlesztendő tüdőnként, s aki hamarabb feljött a víz alól, azt szembe fröcskölte.
Egyszer a medencénél véletlenül meglökött egy huszonéves, huligán kinézetű “kemény fiút”. Azonnal elnézét kért tőle, de a kemény gyerek belerúgott egy nagyot, rákáromkodva, mire az edzőnk megcsúszott, s beleesett a medencébe, alaposan megütve a kezét a medence peremében.
Volt aki a gyerekek közül nevetni kezdett. Én nem nevettem, csak ránéztem. Aztán véletlenül találkozott a tekintetünk: egyszerűen rettegett, tőlem, egy alacsony, tízéves lánytól.
- Amikor a következő héten ismét velünk volt, már nem féltem. Tudtam, hogy rá kell néznem, s meghúzza magát. S valóban. Sőt, rá se kellett néznem, igyekezett úgy tenni már, mintha normális ember lenne. Hisz lelepleződött - fejezi be történetét Hanna.
No comments:
Post a Comment