A fajzat gondolkodott.
Igyekezett embernek látszani, de szemrebbenéséből érezni lehetett, hogy túlvilági lény. Én az erkélyen feküdtem félálomban. Elszenderedtem, a fajzat álmot küldött rám: hangsebességű repülőgép haladt az égen, majd egyre lejjebb ment, míg végül alig 15 centis lett és rámesett. Mint egy alma a fáról - halkan. Azonnal átláttam az egész tervet. Felriadva, egyesúlyozva az álom és az ébrenlét határán elütöttem magamtól, leráztam magamról a tárgyat, mint ahogy a kutya rázza meg magát fürdés után. A fajzat szomorúan - nem bosszúsan, hanem beletörődött szomorúsággal - ráeszmélt, hogy nem engem keresett. S elment a buszmegálló irányába.
No comments:
Post a Comment