Idővihar

Csak a Földön tapasztalható időviharokról fogok most beszélni röviden.

Az idővihar jellemzően a normál meterológiai vihar ritka kísérőjelensége. Esetenként meterológiai vihar nélkül is megesik, nagyon magas mágneses intenzitás esetén.

Az idővihar gyakorlatilag egy miniatűr fekete lyuk, mely beszippant egy vagy néhány embert. Bár ez a fekete lyuk képes eseményhorizontján át beszippantani embereket és tárgyakat, azokat képtelen "megemészteni", dezintegrálni, mert a lyuk energiája nem elég ehhez. Így aztán a beszippantott entitások szinte szétrobbantják a fekete lyuk korlátait, s az azokat - önvédelemből - kiköpi magából egy másik időben és/vagy helyen.

A beszívott entitások agya kómába esik az eseményhorizonton való áthaladáskor, majd a visszaúton a kóma megszűnik. Tehát az eltelt időt nem érzékelik.

Az idővihar lehet pár másodperces, de hosszabb is, akár pár napos is. Sőt: nagyon ritkán előfordul extrém idővihar is, ahol évek, sőt évszázadok telnek el.

Amikor pl. az út mentén, szokatlan helyen, döbbent és tanácstalan arrcal álló embert látunk, valószínű, hogy egy idővihar áldozatát látjuk, akit éppen kidobott magából egy közeli, túlterhelt szingularitás.

Szerencse, hogy a legtöbb idővihar rövid, s a terhelt fekete lyuk sem tud mozogni a térben, így a beszippantott ember ugyanott kerül vissza a valós térbe, ahonnan bekerült a eseményhorizonton túlra.

Ami az extrém időviharokat illeti, ezek egyik példája a jelenlegi perui Chachapoyas város eredeti lakossága, a chachapoya indiánok. A spanyol hódítók a térség XVI. századi meghódítása során döbbenten tapasztalták, hogy a chachapoyák egy részének a kinézete teljesen atipikus, fehér bőrű, europid arcstruktúrájú, sőt kékszemű egyedek is voltak köztük, s az átlagos, indián kinézetű chachapoya is mindenképpen jóval világosabb bőrű volt minden más addig megismert indián népnél.

A XX. századi kutatások adtak csak választ a rejtélyre. Egy csapatnyi lovas vitéz a VII. századi Vizigót Királyságban, a mai Spanyolországban, egy extrém erős szingularitásba került Toledo környékén. Az anomália a lovasokat a mai Peruban dobta ki magából, valószínűleg a VIII. század elején-közepén. A lovasok sikeresen megszervezték a saját törzsüket, beilleszkedtek a környező indián népek közé. Ellenségességgel nem találkoztak, mert az indiánok vallásos áhítattal kezelték a féhérbőrű jövevényeket. Idővel persze a jövevények átvették a helyi nyelvet, s mivel keveredtek indián nőkkel, az europid faji jellegek nem minden utódon jelentkeztek. De a genetikai örökség elég volt ahhoz, hogy még 800 év múlva is megdöbbenést keltsen kinézetük a spanyol hódítók számára.